A Marcal folyó jobb partján fekvő falu már az Árpád-korban megtelepült. a tatárjárás idején, a hadak közeledtének hírére mindenki igyekezett biztonságba helyezni ingóságait, értékeit. A templom tornyában ezüstből készült harang volt ekkoriban. Hogy ne kerülhessen az ellenség kezére, egy kút mélyébe bocsátották. A veszély elmúltával az életbenmaradottak visszatértek falujukba. Ám a harang elrejtői közül senki nem élte túl a pusztítást, igy az örökre a föld alatt maradt. Talán még napjainkban is tartja magát az a hit, hogy minden májusban megszólal, s azok a fiatal szerelmesek, akik május éjszakáján meghallják a harang szavát, a házasságban nagyon boldogok lesznek. Leggyakrabban a Böszörményi kertbe jártak az ifjú párok harangot hallgatni, s legtöbbjük az első éjszaka után meg is hallotta annak a szavát.
A mersei Kastélydombnak is nevezett dombon állt egykor Káldy Péter kastélya. a gazdag úrnak öt leánygyermeke volt. A négy idősebb annak rendje és módja szerint férjhezment. Mikor a legkisebb, Erzsike eladósorba került, a szülők számára is választottak vőlegényt. A lány mást szeretett, s a végsőkig tiltakozott a házasság ellen. Mégis eljött a nemvárt nap, az esküvő napja. A templomba indulás előtt Erzsike visszavonult a szobájába imádkozni. Várták, várták, de mindhiába. Türelmük fogytán betörték szobája ajtaját. A tárva hagyott ablakon át megpillantották a nádszálakon fennakadt fátylát. Soha nem került elő. Beleölte magát a mocsárba.
A fenti történet egy másik változata szerint Káldy Erzsébet büszke, kevély teremtés volt.
Nővérei már régen férjhez mentek, de ő nem, mert várta a "királyfit".
Egyszer egy öreg koldus kopogtatott be a kastélyba és segítséget kért.
A büszke lány nem könyörült meg rajta, sőt a házból is kikergette.
A megalázott koldus átkot mondott:
- Kőszivű, válj kővé!
Az átok talált és a szép lány kővé változott.
A hagyomány szerint valamikor vár állt a Konkolyi ház helyén. Romjaiból építették fel kolostorukat a vörös barátok. Az épület ma is áll, de későbbi tulajdonosának nevéről emlegetik. Előtte az utcán és körülötte az udvaron furcsán dobogott a föld. a pince sokak fantáziáját megmozgatta. Némelyek kincseket, mások hatalmas hordókban álló óbort sejtettek. Többen is hozzákezdtek a kiásásához, de idő előtt elfogyott a türelmük és abbahagyták a munkát. Horváth Géza és pajtásai sikerrel jártak, már ami a pincébe való bejutást illeti. Ott azonban a várakozással ellentétben néhány apró, csillag alakú, elrozsdásodott tárgyat, amelyeket ostorszíj végének véltek, valamint néhány pudvás fadarabot leltek. Kincseknek, hordóknak híre sem volt. A lyuk visszatemetése után megszűnt a dobogás.
Egy időben Vaton nem volt plébános. Hogy, hogy nem a falu kanászát bízták meg a vasárnaponkénti
prédikálásal. Egy ideig el is látta a feladatot, de később már unni kezdte a dolgot.
a legközelebbi mise előtt ráparancsolt a Jancsi bojtárra:
-Misézz most te, nekem má ölögem van belőle!
Mit tehetett a fiú, kiállt a falu népe elé és elkezdte a prédikációt:
-Vatiak és Merseiek azt a kutya mindenteket! Kanászt tudtok fogadni, de papot nem?
Megijedt ettől az öreg kanász és közbeszólt:
-Jancsi, ebből ölég!
- Jó, hát akkor ámen. - fejezte be gyorsan a misét a bojtár.
Régebben a határban voltak imádkozó kő, imádkozó fa nevű dűlőnevek. Többek szerint ezek valamikor pogány áldozati helyek voltak. Néhányan még látták a kiszáradt imádkozó fát. Nagy, kétágú törzs volt, a két ága két ég felé nyújtott kezet formázott. Itt áldozhattak valamikor. A pásztorok voltak az utolsó sámánok, ők őrizték legtovább a pogány szokásokat. Talán inkább ennek emlékét őrzi a "Jancsi miséje".
A hagyomány szerint a kemenesmagasiak és a vatiak régi ellenségeskedésének emlékét őrzi
a kobakolás szokása. Valamikor régen a két falu lakói összeverekedtek a határban termő nád miatt.
a harag nemzedékeken át öröklődött. A teheneket őrző fiúk még századunk derekán is minden lehető
módon bosszantották egymást. Ellopták egymás tehenéről a kolompot, lenyírták a tehén farkáról a bojtot,
mi nagy csúfságnak számított és tettlegességekre is sor került, amelybe még a nagyobb legények is
beavatkoztak. Kenderből és bordarabból parittyát kötöttek, azzal hajigálták a köveket.
Egymás feje volt a cél, ezért is nevezték ezt a hadakozást kobakolásnak.
Mondókát is költöttek hozzá:
"Gyere elő te kobak!
Beverem a fejedet.
Magasiban ( Vaton) harangoznak teérted."
Néha az eltévedt kövek még a tehenekben is kárt tettek. A mersevátiakkal, szergényiekkel a futballozás
járta már ekkoriban. A szalóiaikról sem voltak túl jó véleménnyel :
" Szalókról még kutyakölket se, nem feleséget!"
szokták mondani.
Nemesszalók kisnemesi község volt. Ez a réteg Vaton hiányzott. A falu egyik része ennél magasabban állt a társadalmi ranglétrán, másik része viszont alacsonyabban. Mára már elenyésztek a különbségek, csak az idősebbek emlékeznek még rá.
A kéttornyúlakiaknak tulajdonították az egyébként országszerte ismert történetet:
a legények a kocsmában fogadtak abban, hogy melyikük mer éjjel, egyedül kimenni a temetőbe.
El nem kísérhették, hiszen akkor már nem lett volna egyedül. A bátor cselekedetről úgy kívántak
meggyőződni, hogy az illető bizonyságul hozzon magával egy sírkeresztet. Akadt vállalkozó,
s hamarosan meg is érkezett a kereszttel. A fogadást megnyerte, de ennek fejében még vissza is kellett
vinnie a temetőbe a sírjelet. a legény meg is érkezett a sírhoz, s le is szúrta helyére a keresztet.
(akkoriban a legények úgynevezett fél kötényt viseltek hétköznapokon.) Indult volna vissza, de alulról
erős kézzel megragadták a kötényét. Azt hitte, a halott fogta meg bosszúból.
a kocsmában sokáig várták a cimborái. Lassan már hajnalodott, amikor utána mertek indulni.
a sír mellett holtan görnyedt a társuk. Még akkor is szilárdan tartotta a kereszttel leszúrt köténye.
Új pap érkezett a faluba, s a cigányt fogadta fel házi mindenesnek. Eljött a tél a disznóölések ideje.
A jámbor falusiak sorban kezdték hordogatni a kóstolót a papnak,
akinek a cigány vidám arccal vitte be a finom falatokat. Ilyenkor a pap mindig megjegyezte:
-Látod Gazsi, ez nagyon jó szokás!
Telt, múlt az idő, a parókián is levágták a disznót. A cigány kezdte porciókba rakni a kolbászt,
hurkát, miegymást. A pap meglepetten kérdezte:
- Mire lesz az Gazsi?
- Tudjá á plébános úr, itt áz á szokás, hogy áki küldött nekünk kóstolót, ánnák mink is küldünk.
- Látod Gazsi, ez nagyon rossz szokás!
Elment a cigány a gyermekeivel a paphoz és panaszkodott, hogy nagyon szegény, élni is alig tudnak.
abban reménykedett, hogy a pap majd megszánja valamivel.
- A fő a lelkünk gazdagsága. Tanulj meg szépen imádkozni, s ha megtanultál, gyere vissza!
Majd meglátod, hogy neked is ad az Úr malasztot.
Boldog volt a cigány. Meg is tanult hamarosan imádkozni. Egyszer csak látta ám a pap, hogy,
amint gyermekeitől kísérve a parókia felé közeledett. Illendően bekopogott, s közölte a pappal,
hogy tud imádkozni, kérdezze ki. Imádkoztatta is a pap buzgón, de a cigány derekasan állta a próbát,
aminek végeztével dicséretben részesült. A papnak akkor jutott eszébe, hogy hova lettek a gyerekek.
Meg is kérdezte:
- Hát a gyerekeket miért nem hívtad be?
-Ázoknák kérem odakint dóguk ván. Most foggyák meg á disznóólban á málásztot.
1971-ből Székely Karolin nyomán maradt fenn az alábbi történet, melyet Rozgonyi Ágnes mondott el:
Nagyapám... ,ahol ő szógát, egy szobában aludt a kovácslegénnyel. Egyik reggel mikor fölkét, aszongya:
-Te Józsi figyejj csak ide: az én mellemet meg a számkat minden éjjel meglovagolla a boszorkány.
Öregapám aszt monta neki:
-Megájj én ide készítem a kantárt neki este a kezeügyébe. Aztán szójj majd ha rádgyün a boszorkány.
Te de ha a számkra ül, akkor jól oldalba löklek.
Este lefeküttek, éjfél körül meglöki öregapámat a kovácslegény. Aki meg a nyakába veti a boszorkánynak
a kantárt. az azonnal lóvá változik. Kivezetik az istállóba, a jászuho kötik. Reggel nézik, nem tudott elmenni, aszt monta a kovácslegény:
-Gyere Józsi megpatkojjuk.
Megpatkolták. Ez idő alatt meg se nyikkant. Levették róla a kantárt, egyszerre eltűnt.
Megy be a kovácslegény az apjához és mongya, hogy mit csinátak a boszorkánnyal.
-Hát idesapám, mikor eleresztettük, a Jóska egy nagyot huzott rá az ostorral, hogy megsántult.
Aszt mongya az apja:
-Úgy köllött neki.
-Hun van idesanyám? - kérdi a kovácslegény.
- A szobában van öreganyáddal.
Megy be a legény, hát láttya ám, hogy az annya az öregannya lábát borogattya, mert meg van dagadva.
Meg a patkók is ott vannak a kezén meg a lábán is.
Kérdi az öregannyátu:
-Hunjárt, mit csinát öreganyám?
-Ti mit csináltatok édes fiam, mi lesz mosmá velem?
A férficselédek éjjel az istállóban aludtak. Egyszer csak egyikükhöz odament egy macska és dörgölőzni kezdett. a legény többször is elhajtotta, de az mindig visszatért. A legény haragjában felkapta a vasvillát, hogy majd azzal megüti. Mire hozzáért volna, a macska a zárt ajtó és ablak ellenére eltűnt. Egy boszorkányos leány azt akarta, hogy az a legény udvaroljon neki. Macskává változott, s úgy környékezte, de hiába.
Volt egy leány, aki meg akarta tanulni a boszorkányságot. Fel is keresett egy boszorkány
hírében álló öregasszonyt és előadta a kérését. az öregasszony egy gyönyörű rózsaszálat adott
a kezébe és így szólt:
- Látod leányom, ha nem tanulod meg a mesterséget, ilyen leszel. De ha megtanulod,
olyan leszel, mint amit az ágy alatt látsz.
A leány benézett az ágy alá és ott egy rühes kutyát pillantott meg.
Ezután már nem akarta megtanulni a boszorkányságot.
Az ötvenes évek elején híre járt, hogy a Szilvás alján lévő házak egyikébe egy nemrég meghalt
gazda visszajár és ott lakó adósától a tartozását követeli. K. I. és Zs. J. este tíz óra felé
Marcalgergelyiből jöttek haza. Útjuk az előtt a bizonyos ház előtt vitt el.
Gondoltak egyet és beültek a ház melletti bokros sövénykerítésbe.
Éjfél körül egyszer csak feltűnt egy fehér lepedős alak. A ház elé érve mondogatni kezdte:
- Add meg a tizenöt forintomat! Add meg a tizenöt forintomat!
Közben a sövénykerítés mellé ért, ahol a bennülők egyike bottal jól oldalba vágta.
-Jaj!- kiáltott fel és csak eldőlt.
Ekkor derült ki, hogy nem a halott járt vissza, hanem egy bizonyos személy tudott a tartozásról,
s ilyen módon a maga részére akarta behajtani.